Anyaság és a sport - amit megtehetek, meg kell tennem!
30 lettem, és számomra ez olyan mérföldkő, amikor kisebb visszatekintést tartok. Ennek alkalmából szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot a “korábbi” életem egyik legmeghatározóbb részével a sporttal, és a “jelenlegi” legfontosabbal, az anyasággal kapcsolatban. Ez utóbbiról úgy gondolom, hogy egy nagyon megosztó terület, de hiszem, hogy nincs jó és rossz út, mert minden anya és baba más és más, és nekünk magunknak kell érezni, hogy számunkra és a picink számára mi a legjobb.
Régebben sokan kérdezték tőlem, hogy meddig akarok sportolni… így utólag visszagondolva nem is értem ezt a kérdést. Bár ez akkor még a versenysportra vonatkozott, és legtöbbször azt a választ adtam, hogy amíg babàm nem lesz. Ez végül így is történt eddig… de miért kellene, hogy vége legyen?!
Attól a pillanattól kezdődően, hogy megtudtuk Milla érkezését, változások sora indult el az életünkben. Persze, ez mindenhol és mindenkinél így megy, éppen ezért, én ezt a változást most a sportolói énem szemszögéből szeretném nektek elmesélni. Amióta az eszemet tudom, a sport része volt az életemnek, majd 9 évesen az atlétika lett a nagy szerelem 15 éven át. Mondhatni, a fél életem a pályán töltöttem. 12 évesen lettem először korosztályos magyar bajnok, amikor megtapasztalhattam azt a sportsikert, amiről többé már nem akartam lemondani, és amiért érdemes volt nap mint nap küzdeni, edzeni… Ameddig atletizáltam, soha nem azért tettem, hogy jobban nézhessek ki… ez akkor amolyan melléktermék volt. Nem foglalkoztam azzal, hogy kockás a hasam, ez nekem így volt természetes. Amikor 24 évesen letettem a szögescipőt, akkor tapasztaltam először olyan változásokat magamon, ami szokatlan volt. Ezalatt nem csak azt értem, hogy felszaladt pár kiló és eltűntek a kockák, hanem azt is, hogy fáradékonyabb lettem, sokszor éreztem, hogy nincs kedvem semmihez, és úgy általánosságban elmondható, hogy nem éreztem jól magam a bőrömben.
Teltek a hónapok, és ez csak fokozódott. Egy nap úgy ébredtem, hogy ez nem én vagyok, hiszen nekem szükségem van a kihívásokra, a mindennapi sikerélményre és motivációra. Ezt követően kezdtem újra edzeni, eleinte TRX edzésre jártam, amit később a CrossFit váltott fel, és nagyon hamar újra formába kerültem. Akkor még nem sejtettem, hogy nem sokkal később ehhez edzőként másokat is hozzá tudok majd segíteni, viszont 3 évvel ezelőtt a sport már nem “csak” a hobbim volt, hanem a “munkám” is lett.
Sokat gondolkodtam azon, hogy miként lehetne megfogalmazni azt, ami engem a legjobban motivált az elmúlt pár évben. Röviden talán úgy, hogy amit megtehetek, azt meg kell tennem. Ezt pedig úgy értem, hogy saját magamnak mindig lehet egy “jobbik” énje. Aki erősebb, állóképesebb, gyorsabb, energikusabb, formásabb, izmosabb, és aki sokkal jobban érzi magát a bőrében. Nyilván ez mindenkinél így van, és úgy gondolom, hogy fontos, hogy kizárólag csak saját magunkhoz hasonlítsuk magunkat. Ez az egy életem van, és úgy érzem, hogy tartozom magamnak és a testemnek azzal, hogy a lehető legjobb formában tartom. És amit egyszer már elértem, tudom, hogy képes vagyok rá újra meg újra. Tavaly március végén tudtuk meg, hogy babát várunk. Korábban azt hittem, hogy majd ugyanúgy végigedzem a 9 hónapot (de legalább 8-at), mint azelőtt, aztán ahogy megszületik a babánk, pont olyan leszek mint előtte. Nos, ez az álomkép hamar elillant… persze azért próbálkoztam, és a terhesség első 12 hete után a második trimesztert végig is tudtam edzeni (nyilván nem olyan intenzitással, mint korábban), viszont így is olyan tempóban rakódtak rám a kilók, hogy még a védőnőm is elcsodálkozott minden találkozásunknál. Az utolsó három hónapban elengedtem ezt az egészet. Nem esett jól az edzés, így nem folytattam. És bár engem is nagyon meglepett, de emiatt egy pillanatig sem éreztem magam rosszul, egyáltalán nem érdekelt, hogy önmagam árnyéka voltam. Tudtam, hogy a kis élet bennem mindent megér, én pedig majd rendeződni fogok utána. Így hát sport ide vagy oda, plusz 26 kilóval mentem szülni… és ez nagyon nehezen is indult meg lefele, amikor hazaértem a kórházból, úgy néztem ki, mint ahogy bementem… és talán az is hihetetlen lesz a fent leírtak után, de ez sem zavart egy pillanatig sem. Milla egy csoda, és már nem is emlékszem, milyen volt nélküle. Császáros baba, így 6 hetet kötelezően kellett várnom, mielőtt bármilyen mozgást elkezdtem volna. Ezt ki is vártam. Aztán 6 héttel szülés után elkezdtem a januári 3 hónapos Z2-Start programunkat. Elsősorban magamért. Volt-e lelkiismeret furdalásom emiatt? Volt. Pedig ez a hét 168 órájából 3-at jelentett, és ezt Milla mindig végigaludta. De azt hiszem ez így természetes, minden percben, amikor nincs velem, hiányzik. És az is igaz, hogy nem is tudtam volna ezt megtenni a szüleim segítsége és az unokájuk iránt érzett határtalan szeretete nélkül. Ezt nagyon köszönöm nektek! (Milla egyébként a mai napig szopizik, tehát a mozgás ezen semmit nem befolyásolt.)
(1. kép: 6 héttel szülés után; 2. kép: 18 héttel szülés után; 3. kép: 8 hónappal szülés után)
Szóval, amit már korábban is írtam, mivel megtehettem, meg kellett tennem. Eltelhetett volna ez a 8 hónap úgy is, hogy nem mozgok semmit, de sokkal jobb, hogy nem így történt. Számomra a felelősség sokmindent jelent. És soha de soha egyetlen pillanatra sem merült fel bennem, hogy ne a lányom lenne a legfontosabb, viszont ez nem zár ki dolgokat. És miatta nem vagyok türelmetlen, miatta haladok mindennel lassabban, miatta nem stresszelek, miatta látok sokmindent máshogy, mert semmit nem tennék, amiről azt érzem, hogy neki ne lenne jó. Viszont nem csak érte vagyok felelős, hanem magamért is. Hogy saját magam legjobb változata legyen mellette és a férjem mellett. Nem azért, mert így jobban szeretne, egyszerűen csak azért, mert ha megtehetem, meg kell tennem. És bízom benne, hogy egy nap ez azért majd jó példát mutat neki is. Mert én anyaként is szeretném azt érezni, hogy önmagam legjobb változatát nyújtom.
Számomra ehhez a sport szükséges.
Ezúton is arra biztatok mindenkit, akiben vannak hasonló érzések, hogy tegye meg bátran saját magáért is, amit meg tud tenni. Ha anyaként Te is szeretnél újra mozogni, és meg tudod oldani a baba felügyeletet heti háromszor, akkor jó szívvel ajánlom a szeptemberben induló Z2-Start programunkat, amivel én is kezdtem. Ha pedig babáddal együtt tudsz csak eljönni, akkor van egy jó hírem! Hamarosan "babamama" edzésekkel is várunk benneteket, amiről nem sokára többet is elárulunk!
Ezúton is köszönök minden támogatást, amit a férjemtől és a családomtól kapok, hogy mindenben segítitek a céljaimat és megerősítitek bennem, hogy képes vagyok rá!
